Hát immár másfél hónapja itthon vagyok. Túl vagyok a hivatalos papírok leadásán, elfogadták a kinti jegyeimet: három kettest,bent vannak az etr-ben, leadtam a dokumentációmat, mindenkinek, ami jár. De nincs lezárva. Mert hiába vagyok itthon másfél hónapja, hiába igazítottam vissza magamat az itthoni életembe, még tartozom egy lezárással. Ez következik mostantól. Írom a memoáromat, ahogy mondani szokás. Elvileg kell(ett volna) leadni egy írásos beszámolót a félévről a dokumentáció részeként, de nem jeleztek ebben az ügyben, úgyhogy bár megírtam az összefoglalásomat az elmúlt időről, de nincs kinek elküldeni, megmutatni, így itt fogom publikálni darabokban, képekkel, ahogy eddig is tettem.
Más szemmel látja az ember hazáját messziről. Más szemmel látja innen. Habár ez a szem mégis ugyanaz, hiszen egy külföldi utazás sem tud annyira megváltoztatni, hogy nem maradjak önmagam, bárki is az (két hét múlva az is kiderül). Visszatérve rácsodálkozom azokra a dolgokra, amik ugyanazok, mert nem a város változik, hogy épül egy új park vagy épület, hanem én. És itt van az, amit már így gondolok egy ideje: én adom az illúziók kereteit. Mi adjuk. Mi teremtjük a világot, és ha ezt elfelejtjük, akkor van csak fordítva, mert tudatlanként hagyhatjuk csak, hogy a látszat uralkodjék rajtunk.
Íme, hát kezdődjenek a memoárok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése